Vyth egyedül állt a gyakorlótér k?zepén, kardját forgatta, majd újra és újra sújtott le a leveg?be. A mozdulatai feszesek voltak, de nem a harc lendületét?l, inkább a belülr?l feszít? nyugtalanságtól.

  Az el?z? napi ülés képei nem hagyták nyugodni. A pillanat, amikor Aryn ránézett, majd k?z?lte vele, hogy távoznia kell a teremb?l, miel?tt a d?ntést meghozzák. Nem vitatkozott. Tudta, hogy ez nem az ? helye abban a pillanatban. De a csend, ami utána maradt benne, mostanra nyomasztóbb lett, mint bármilyen ítélet.

  Kardja pengéje megcsillant a magasban, majd újra lesújtott. A hideg leveg? minden mozdulat után mélyebben szúrta a tüdejét, de nem lassított. Minden csapás egy gondolatot próbált elhallgattatni. Sikertelenül.

  "Tényleg azért állok mellette, mert hiszem, hogy megmenthet?... vagy mert félek, hogy nélküle magam is elvesznék?"

  A kérdés visszhangja szinte hangosabb volt, mint a pengéje suhintása. és bár nem mondta ki, érezte, hogy erre a választ nem fogja k?nnyen megtalálni.

  Vyth pengéje újra suhintott. Aryn ott állt, mozdulatlanul, karjait lazán ?sszefonva. Nem szólt azonnal, csak figyelte, ahogy Vyth befejez egy újabb sorozatot, majd leengedi a kardját.

  "Miért küzdesz ennyire?" kérdezte végül.

  Vyth megt?r?lte a homlokát. "Edzek."

  "Ez edzésnek látszik." bólintott Aryn. "De nem csak a tested van mozgásban. Mi az, ami valójában hajt?"

  Vyth elfordította a tekintetét. Nem akarta, hogy Aryn meglássa, mennyire nyugtalan belül.

  "és ha elveszítenéd azt, ami most hajt... tudnád, merre menj tovább?" kérdezte Aryn halkan.

  Vyth nem felelt. Nem azért, mert nem volt válasza. Hanem mert a kérdés túl k?zel talált.

  Aryn még egy pillanatig figyelte, majd egy lépést tett el?re. "Gyere velem. Van valami, amit látnod kell."

  Aryn némán vezette Vyth-et. Nem sietett, és nem magyarázta, hová mennek. Az ?svény keskeny volt, két oldalt magas fák hajlottak f?léjük, lombjuk szinte teljesen eltakarta a nap fényét.

  Végül a fák sorai m?g?tt felt?nt egy apró, mohával ben?tt k?építmény. A k?vek régiek voltak, némelyik megrepedezett, de az egész helyb?l valami szelíd béke áradt.

  "Régen ez a hely a vándoroknak adott menedéket." mondta Aryn halkan, mik?zben megállt a lépcs? alján. "Egy hely, ahol az ember levehette a terhét, miel?tt továbbindult."

  Vyth k?zelebb lépett, ujjai végigsimították a hideg, érdes k?vet. "Miért hoztál ide?"

  Aryn nem felelt azonnal. Felment a lépcs?n, leült az egyik fokra, és tekintetét a szentély nyitott belsejére irányította, ahol egy egyszer? k?lap állt oltár gyanánt. "Vannak harcosok, akik nem csak a világ ellen küzdenek." kezdte lassan. "Hanem azért, hogy a világ világossága megmaradjon."

  Vyth a lépcs? alján maradt. "és szerinted én… milyen harcos vagyok?"

  Aryn halvány mosollyal megrázta a fejét. "Ez nem olyasmi, amit mások mondanak meg. Nem er?sebbek ezek a harcosok a t?bbieknél. De tisztábban látnak. és képesek a fényt választani akkor is, amikor minden más s?tétségbe borul."

  "és ha a fény elt?nik?" kérdezte Vyth.

  "Nem t?nik el." felelte Aryn, tekintetét most már rá emelve. "Legfeljebb nem látod. Ilyenkor kell emlékezned arra, hogy létezik. és akkor el kell d?ntened, hogy elindulsz felé, még ha minden lépés nehéz is."

  Vyth elhallgatott. érezte, hogy Aryn nem üres szavakat mond, hanem egy ajtót nyit el?tte, neki pedig el kell d?ntenie, hogy belép-e rajta.

  "és ha rossz irányba indulok?"

  "Az ilyen út nem attól válik érvényessé, hogy valaki kijel?li." mondta Aryn nyugodtan. "Attól, hogy valaki elindul rajta. A t?bbi... útk?zben derül ki."

  A szentély csendje k?rbefogta ?ket. Vyth tudta, hogy ez a pillanat t?bbet jelentett puszta beszélgetésnél.

  és érezte, hogy a d?ntés súlya már most ott van benne, akkor is, ha még nem tudja, mikor és hogyan fog élni vele.

  Aryn nem szólt t?bbet. Mindent elmondott, amit akart, majd felállt, és hátat fordított. Léptei hangtalanul visszhangoztak a k?v?n, míg el nem t?nt az ajtónyílásban. Nem kért választ. Tudta, hogy a d?ntés nem itt, nem most fog megszületni.

  Vyth egyedül maradt. Tekintete az oltárra szegez?d?tt, gondolatai pedig szétszóródtak, majd lassan újra ?sszeálltak. Lassan végigment magában azon az úton, ami idáig hozta. A kiképzések, ahol minden mozdulatnál úgy érezte, a teste az utolsó tartalékait éli fel. Az ütk?zetek, ahol a gy?zelem pillanata sem tudta elfedni azt az ?rt, amit a veszteségek hagytak maga után. A pillanatok, amikor szembement az árral, és az is, amikor inkább sodródott vele.

  Felidézte azokat, akikre támaszkodott, és akiket elengedett. Kierg-et, akiben hitt, még akkor is, amikor mások már elfordultak t?le. Aryn szavait, amelyek tük?rként hatottak rá. és a saját arcát, amit olykor idegennek érzett, mintha valaki más viselné.

  Ujjai lassan ?k?lbe szorultak. Vajon képes megtenni a k?vetkez? lépést? Készen áll egy olyan útra lépni, amely nemcsak az erejét, hanem a hitét is próbára teszi? Egy útra, ami csak el?re vezet.

  Még nem tudta a választ.

  Vyth végül visszatért a városba. A nap már magasan járt, az utcákon árusok kínálták portékáikat, gyerekek futkároztak a tér szélén. Mégis... valami más volt.

  Az emberek pillantásai elkerülték ?t. Nem volt nyílt ellenségesség, csak az a csendes kerülés, amit az ember akkor tapasztal, ha a jelenléte nem kívánatos. Egy asszony, aki nemrég még mosolyogva kínált neki kenyeret, most sietve igazította a kosarát, és másfelé indult. Egy kovács, akivel egyszer hosszasan beszélgetett fegyverekr?l, most csak egy r?vid biccentést adott, majd folytatta a munkáját, mintha nem is látta volna.

  A f?téren áthaladva megpillantott egy ismer?s arcot. Egy kisfiút, aki egykor félénken odalépett hozzá, és megkérte, tanítsa kardforgatásra. Vyth akart neki inteni, de a gyerek szeme kitágult, és egy szó nélkül elszaladt, mintha valami ijeszt?t látott volna.

  Vyth megállt. A zajos piac k?rül?tte egy pillanatra mintha elnémult volna. Nem tett semmit. Nem fenyegetett senkit. Mégis érezte, ahogy a távolság k?ztük és k?zte n?.

  és ekkor értette meg. Kierg árnyéka már rajta is ott van. Nem kellett t?rt vagy kardot rántania, hogy féljenek t?le. Elég volt, hogy k?zel állt valakihez, akire a város t?bbé nem tudott bizalommal tekinteni.

  Vyth lassan tovább haladt, figyelve, ahogy az emberek elsietnek mellette. Néhányan k?sz?ntek, de legt?bben továbbra is elfordították a tekintetüket.

  A tér szélén, egy kút mellett állva, Llyris figyelte. Nem szólt, csak megvárta, amíg Vyth k?zelebb ér. Amikor találkozott a tekintetük, Vyth látta rajta, hogy nem pusztán véletlen találkozásról van szó. Llyris szeme m?g?tt kérdések voltak, és egyfajta óvatos, de kitartó kíváncsiság.

  Amikor Vyth mellé ért, Llyris csendesen megszólalt.

  "Te is látod már, hogy nem maradhat ez így... ugye?"

  Nem mondta ki, kir?l beszél, mégis mindketten tudták. A r?vid csend, ami utána k?vetkezett, sokkal t?bbet mondott a szavaknál.

  Vyth elnézett a tér túloldalára, ahol néhány árus pakolta ki portékáját. A halk beszélgetések és a kocsik nyikorgása m?g?tt mégis ott lebegett az a feszültség, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

  "Látom." felelte végül, hangja alig volt t?bb suttogásnál.

  Llyris bólintott, de nem kérdezett tovább. Nem volt szükség rá. Tudta, hogy Vyth saját maga is keresi a választ, és talán nincs még készen rá.

  A beszélgetés lassan elhalt, és néhány pillanatig csak a tér halk zajai t?lt?tték be a k?ztük lév? teret. Llyris végül k?zelebb lépett, és csendben a vállára tette a kezét.

  "Ha d?ntesz, ne másért tedd. Csak ?nmagadért."

  Vyth felnézett rá. A pillantásuk r?viden találkozott, majd Llyris elengedte a vállát, és lassan elindult a tér másik oldala felé. Vyth egyedül maradt a kút mellett.

  Másnap kora reggel, Vyth a szokásos jár?ri útvonalán haladt, amikor felt?nt neki, hogy a város szokatlanul nyugtalan. Kisebb csoportok álltak ?ssze a házak el?tt, suttogó beszélgetések foszlányai sodródtak a leveg?ben. Bár a szavak nem mindig voltak tisztán hallhatók, a hanghordozásból egyértelm?en érz?d?tt, hogy ugyanarról beszélnek.

  Egy fiatal ?rz? sietett felé. Arcán izgatottság és bizonytalanság keveredett.

  "Hallottad?" kérdezte kapkodva.

  This tale has been unlawfully lifted from Royal Road. If you spot it on Amazon, please report it.

  Vyth lassan megrázta a fejét. "Mit?" kérdezte.

  "A Tanács... Aryn vezetésével nyilvános felszólítást adott ki. Kierg-nek el kell hagynia a várost, vagy vállalnia kell az ?rz?k Sz?vetségének k?zvetlen vizsgálatát."

  A szavak úgy üt?ttek, mintha valaki hirtelen kirántotta volna alóla a talajt. Nem a tartalma, hanem az, ahogyan megtudta. Nem a Tanácsban, nem hivatalosan… hanem egy fiatal ?rz? szájából, az utcán, mint egy k?z?nséges pletykát. A hideg reggel hirtelen még hidegebbnek t?nt.

  Vyth nem válaszolt, csak egy pillanatra lesüt?tte a szemét, hogy elrejtse, mennyire megérintette a hír. A fiatal ?rz? idegesen bólintott, majd sietve továbbindult, mintha máris máshol lenne dolga.

  Az utca túloldalán két keresked? hajolt ?ssze, egy asszony pedig a kút mellett magyarázott valamit a mellette álló férfinak, k?zben s?r?n pillantva Vyth felé. A mondatok elmosódtak a távolságtól, de a pillantások beszédesek voltak.

  A hír futót?zként szaladt végig a városon.

  Vyth kés? délután érkezett az elhagyott kiképz?helyre. Kierg a gyakorlótér szélén állt, háttal Vyth-nek. Nem edzett, nem mozdult, csak a távoli hegyeket nézte.

  "Hallottam." mondta Kierg, anélkül hogy felé fordult volna. Hangja nyugodt volt, de valami keményen feszült a szavai m?g?tt. "úgy t?nik, rám már nincs szükség."

  Vyth k?zelebb lépett, próbálva keresni a megfelel? szavakat. "Ez nem így van. Még mindig van út visszafelé. Ha vállalod a vizsgálatot, bebizonyíthatod, hogy..."

  "Nem akarok visszamenni." vágott k?zbe Kierg, és ekkor végre felé fordult. A tekintete hideg volt, de nem ellenséges. Inkább olyan, mint aki már eld?nt?tt valamit, és nem hajlandó újragondolni.

  Vyth nem szólt, csak várta, hogy folytassa.

  "Amikor visszaj?ttem, azt hittem, talán újra találok valamit... valakit, akiért érdemes maradni." mondta Kierg lassan. "De ahogy rám néznek... ahogy suttognak, amikor elmegyek mellettük... nem az ?rz?t látják. Nem a társat. Csak a fegyvert, amit félnek használni."

  Vyth nem válaszolt.

  Kierg végül újra elfordult, vissza tekintett a távolba. "Menj haza, Vyth. Ez már nem a te harcod."

  Vyth nem mozdult azonnal. Csak figyelte a magas, mozdulatlan alakot, aki egykor a város védelmének egyik szimbóluma volt, most pedig inkább egy idegennek t?nt, akit nem lehet visszahozni onnan, ahová saját maga vonult.

  Elj?tt az este. A város fényei távolról pislákoltak, mik?zben Vyth a szentély felé tartott. Nem sietett, minden lépésével próbálta rendezni a gondolatait, de azok makacsul keringtek benne.

  A szentély k?rnyéke csendes volt, ahogy legutóbb is. Belépve a magas falak k?zé, a kinti világ zaja hirtelen elhalt. Vyth megállt, és tekintete végigsiklott az oltár egyszer? formáin. Nem volt benne semmi kül?n?s, mégis furcsán nehéz volt ránézni. Mintha az el?z? beszélgetés minden szava itt visszhangozna.

  Kierg arca újra felvillant el?tte. A kiképz?hely poros udvara, a fény, és az a hideg tekintet. Mintha már nem is ugyanabban a világban élnének. A szavai is visszhangoztak benne. "Nem akarok visszamenni."

  Vyth lehunyta a szemét. Próbálta elképzelni, milyen lehetett volna, ha másképp alakul minden. Ha Kierg visszatér, és az emberek újra elfogadják. Ha nem kíséri minden lépését a félelem. De a képek nem álltak ?ssze. A valóság sokkal élesebb és ridegebb volt.

  Felidéz?d?tt Aryn arca is. A nyugodt, de súlyos tekintet, amikor a szentélyhez vezette, és az a hang, ami egyszerre volt biztató és k?ny?rtelenül ?szinte. “Nem attól válik érvényessé az út, hogy valaki kijel?li. Attól, hogy valaki elindul rajta.” Akkor még nem tudott mit kezdeni ezzel. Most viszont... most már kezdte érteni.

  Leült a hideg k?padra az oldalfal mellett, és hagyta, hogy a csend lassan k?ré fonódjon. Nem imádkozott, nem keresett szavakat. Csak figyelt. Figyelte a saját lélegzetét, a mellkasában szorító érzést, és próbálta megfejteni, mi az, amit?l ennyire fél. Elfogadja-e Aryn ajánlatát... vagy elutasítja?

  Az id? lassan telt. A szentélyben még mindig csak ? volt. érezte, hogy nem várhat tovább, egy ponton d?nteni kell.

  Felpillantott az oltárra. Nem kért útmutatást, nem is várt csodát. Csak tudta, hogy ez a pillanat számít. Aztán bólintott, mintha ezzel pecsételné meg az elhatározást. Elfogadja a lehet?séget.

  Még egy pillanatig ott állt, majd megkerülte az oltárt, és végighúzta ujjait a hideg k? szélén. Nem tudta megmagyarázni, miért tette, de a mozdulat megnyugtatta. Mintha ezzel elbúcsúzott volna attól, ami eddig volt, és készen állt arra, ami k?vetkezik.

  Ahogy kilépett a szentélyb?l, a kinti leveg? h?v?sen csapta meg az arcát. A város fényei még mindig ott pislákoltak a távolban, de Vyth most már másként nézett rájuk.

  Aznap este Vyth nem ment haza r?gt?n. Egyenesen a Templomhoz tartott. A folyosók üresek voltak, csak a fáklyák halk ropogása t?rte meg a csendet.

  Aryn dolgozószobájának ajtaja nyitva állt. Bent Aryn az asztal f?lé hajolva jegyzeteket rendezett, de amint észrevette Vyth-et, felegyenesedett.

  "Nem zavarom?" kérdezte Vyth.

  "Nem." felelte Aryn, és félretolta a pergameneket. "Mi t?rtént?"

  Vyth k?zelebb lépett, és megállt az asztal túloldalán. Hangja nyugodt volt, a szavai pedig tisztán, tétovázás nélkül g?rdültek ki.

  "Elfogadom a lehet?séget, amir?l beszéltünk."

  Egy r?vid pillanatig Aryn arcán meglepetés ült. Nem nagy, csak egy alig észrevehet? változás a tekintetében, mintha nem most számított volna erre a bejelentésre. Aztán lassan, elismer?en bólintott.

  "Tudtam, hogy el?bb-utóbb így d?ntesz." mondta halkan.

  Vyth nem válaszolt, de érezte, hogy a kimondott szavak véglegessé tették az elhatározását. Aryn tekintete egy pillanatra még rajta id?z?tt, mintha mérlegelne valamit, majd visszalépett az asztalhoz, és félretolt egy pergament, helyet hagyva az el?tte lév? térnek.

  "Rendben." mondta végül.

  Vyth nem indult el, nem fordult meg, csak állt ott, figyelve Aryn mozdulatait.

  Aryn egy aranyszegély? pergament vett el?. Egy r?vid pillanatig a kezében tartotta, mintha mérlegelne valamit, aztán a szemével jelezte Vyth-nek, hogy k?vesse.

  Egy sz?k, félhomályos terembe léptek, ahol a k?padlón egyszer?, k?r alakú minta rajzolódott ki. Aryn megállt a szélén, és komolyan Vyth-re nézett.

  "Ez nem a látványról szól, nem egy ünnepség." mondta halkan. "Nem lesz k?z?nség, sem taps. Csak te, és az, amit mostantól képviselni fogsz."

  Vyth bólintott. Nem próbált kérdezni, de érezte, hogy a szavai m?g?tt súlyosabb jelentés rejlik.

  "állj a k?r k?zepére."

  Vyth odalépett, majd Aryn lassan megkerülte, és elé állt.

  "Térdelj le."

  Vyth engedelmeskedett. A mozdulat szinte magától j?tt, mégis érezte, hogy minden izma megfeszül. Aryn lassan elé lépett, és megállt el?tte. Egy r?vid pillanatig csak figyelte Vyth-et, majd felemelte a kezét, és tenyerét gyengéden a fejére tette. Hangja lassú és ünnepélyes volt, minden szó súllyal esett.

  "Ezennel Aranylovaggá avatlak. Feladatod, hogy ?rizd a fényt ott is, ahol minden más s?tétségbe borul. Hogy kiállj azok mellett, akik már nem tudnak magukért kiállni."

  Ahogy a szertartási szavak elhalkultak, a leveg?ben halk, mély zúgás kezd?d?tt.

  Vyth meglepetten emelte fel a tekintetét. Aranyló fény jelent meg k?rül?tte, el?sz?r csak a talajon derengve, majd lassan felfelé emelkedve. A fény s?r?s?dni kezdett, rétegekké vált, és a mellkasán formálódni kezdett a mellvért. A páncél hidegnek t?nt, mégis kellemes melegség áradt bel?le.

  A k?vetkez? pillanatban a vállvéd?k jelentek meg, majd a kar- és alkarvéd?k. Mindegyik réteg t?kéletesen simult rá, mintha mindig is hozzá tartozott volna. Vyth figyelte, ahogy a lábvért is fel?lt?dik, a fém szinte hangtalanul illeszkedve helyére.

  Amikor a fény végül elhalt, a páncél teljes volt. Vyth lassan felállt, tekintetét végigfuttatva a sima, aranyszín? felületen.

  Aryn k?zelebb lépett, és egy pillanatig csendben figyelte. "Most már készen állsz." mondta végül, halk elégedettséggel a hangjában.

  Vyth bólintott, de nem szólt. Csak állt a k?r k?zepén, a páncél súlytalan erejét érezve. Tudta, hogy ett?l a pillanattól kezdve már nem ugyanaz az ember, aki ide belépett.

  Aryn lassan hátrébb lépett, tekintetét rajta tartva. Néhány lépésnyire megállt, majd halkan megszólalt.

  "Most már láthatod, ki vagyok valójában."

  Miel?tt Vyth reagálhatott volna, vakító fény t?lt?tte be a termet. Nem égetett, de olyan er?vel áradt szét, hogy minden árnyék elt?nt. A fény k?zéppontjában Aryn állt, alakja lassan változni kezdett.

  Arca ragyogni kezdett, vonásai letisztultak, mintha minden apró emberi t?kéletlenséget elt?r?ltek volna róla. Szemei mélyen fénylettek, és a pillantásuk egyszerre volt békés és felfoghatatlanul er?s.

  A hátából fényl? alakzatok bomlottak ki, majd tollak formálták ?ket teljes szárnyakká. Minden toll egy pillanatra felizzott, miel?tt a fény lágy rózsaszín árnyalatban elnyelte volna, és a szárny teljes pompájában kibontakozott.

  Amikor megszólalt, hangja mélyebb és tisztább volt, mint valaha, minden szó úgy csengett, mintha k?zvetlenül Vyth lelkében szólna. Nem csak hallotta, érezte is.

  Vyth el?sz?r meg sem tudott mozdulni. A látvány egyszerre volt fenséges és túláradó, olyan er?vel, hogy a mellkasában megfeszült a leveg?. Szíve hevesen vert, ujjai ?nkéntelenül ?k?lbe szorultak, mintha kapaszkodna valamibe, ami a f?ld?n tartja.

  A térdei lassan megremegtek, és végül engedtek. Nem er?szakból vagy kényszerb?l rogyott le, hanem mert a pillanat súlya egyszer?en ránehezedett. Kezei a páncélra estek, mintha az adhatna stabilitást.

  Arcán d?bbenet és tisztelet tükr?z?d?tt. Tekintetét nem tudta elszakítani Ylena ragyogó alakjától. Minden mozdulat, minden szárnycsapásnyi rezdülés olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna.

  Tudta, hogy amit lát, nem mágia. Ez volt az az igazság, amit eddig elrejtettek el?le. Egy titok, ami túl nagy ahhoz, hogy egyszer? szavakkal leírható legyen. és most már biztos volt benne, hogy soha nem felejti el.

  A fény lassan elcsendesedett, de Ylena ragyogása nem halványult. Szárnyai mozdulatlanul tárultak szét m?g?tte, a tollak lágy rózsaszín árnyalatban játszottak.

  Tekintete Vyth-re szegez?d?tt.

  "Mindig figyeltelek." mondta halkan, de szavai tisztán, mégis súllyal csendültek. "Nem azért választottalak, mert hibátlan vagy. Nem is azért, mert sosem tévedsz. Hanem azért, mert még a legnagyobb bizonytalanságban is képes vagy másokat magad elé helyezni."

  Vyth egy pillanatra lesüt?tte a szemét. Tudta, hogy Ylena mindent látott. A gyengeségeit is. Ylena lassan k?zelebb lépett, a szárnyai halk suhogással k?vették a mozdulatát.

  "A valódi Aranylovag nem attól lesz er?s, hogy harcolni tud." folytatta. "Az er? nem a kardban van, nem a páncélban, nem a mágiában. Hanem abban, hogy képes meg?rizni a hitét akkor is, amikor a világ meginog k?rül?tte."

  Vyth felnézett rá, tekintetük találkozott. érezte, hogy Ylena nem pusztán szavakat mond, hanem valami olyat ad át, amit nem lehet k?nyvb?l vagy tanításból megtanulni.

  "A j?v? hamarosan próbára fog tenni." Ylena hangja kicsit mélyebbre váltott, minden szó lassan, nyomatékkal g?rdült ki. "Nem csak fegyverrel. D?ntésekkel. Lesznek pillanatok, amikor nem lesz egyértelm? jó vagy rossz. Amikor a választásaid határozzák meg, ki maradsz."

  Vyth nyelt egyet. Számtalan csatát látott már, de ez a gondolat... hogy egy d?ntés lehet nehezebb a kardnál... valahogy sokkal nyomasztóbbnak t?nt.

  Ylena k?zelebb hajolt, tekintete nem engedte el az ?vét. "Arra kérlek, ?rizd meg az emberséged. Még akkor is, ha minden más elhomályosul. Még akkor is, ha k?rül?tted már mindenki más feladta."

  A szavak lassan ülepedtek Vyth-ben. Tudta, hogy válaszolnia kellene, de a nyelve nehéznek t?nt, a gondolatai kuszán kavarogtak. Lassan bólintott, nem mert t?bbet ígérni annál, amit valóban be tud tartani.

  "H? maradok a szívemhez..." mondta végül halkan. "...és az eskümh?z."

  Egy pillanatra csend lett. Ylena arcán halvány, meleg mosoly jelent meg. Mintha ezzel a r?vid válasszal mindent megkapott volna, amit hallani akart.

  Aztán egy lépést hátrált, de a szárnyai még mindig kitárva maradtak. A fényük k?rülvette Vyth-et, nem vakítóan, hanem védelmez? melegséggel. Abban a pillanatban Vyth úgy érezte, mintha az egész világ ?sszes zaját kizárták volna, és csak ez a pillanat létezne.

  A hír gyorsan végigs?p?rt Glelrun-on. Még alig múlt el a nap, és már minden utcában err?l suttogtak. Vyth-et Aranylovaggá avatták.

  A piacnál árusok hajoltak ?ssze, hangjuk egyszerre izgatott és óvatos.

  "Ez jó jel. Talán most már tényleg változni fog valami." mondta egy asszony, mik?zben friss z?ldséget pakolt a kosarába.

  "Lehet... de ne felejtsd el, ki mellett állt mindig is." felelte egy férfi, nem is próbálva halkítani. "Az a másik... Kierg mellett."

  Az utcákon vegyes volt a hangulat. Voltak, akik ?szinte reményt éreztek, mintha Vyth kinevezése egy új kezdet jele lenne. Mások még mindig bizonytalanok voltak, szemükben óvatosság, mintha az Arany páncél sem tudná teljesen elfeledtetni velük a kétségeiket.

  Llyris már a Templom el?tt várta. Amikor meglátta Vyth-et a bejáratnál, szélesen elmosolyodott.

  "Gratulálok." mondta, és nem volt benne semmi udvariassági kényszer. "Büszke vagyok rád."

  A szavaiban ott volt az ?szinteség, a tekintetében pedig a nyugodt bizonyosság, hogy bármi j?n, mellette fog állni.

  "Remélem, tudod, hogy jól d?nt?ttél." tette hozzá.

  Vyth bólintott. "Tudom."

  A város másik végében Kierg is értesült a hírr?l.

  Kierg csak állt, csendben. Arcán halvány, alig észrevehet? mosoly jelent meg. Nem gúnyos, inkább valami ritka, visszafogott büszkeség.

  "Most már tényleg más oldalakon állunk..." mondta végül. Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. "...még ha ugyanazért is harcolunk."

  Nem volt keser? a hangja, de benne volt a felismerés, hogy az útjaik elváltak.

  Az este lassan borult a városra. A suttogások nem halkultak el, a remény és a bizalmatlanság tovább keveredett a leveg?ben. Vyth tudta, hogy az avatás csak a kezdet volt. A valódi próbatételek még el?tte álltak.