A napok lassan teltek Glelrun falai k?z?tt. Az emberek szemében újfajta tisztelet csillogott, amikor Vyth-et látták... és ez a tekintet egyre nehezebbnek t?nt számára.

  Az arany páncél, amelyet Ylena ajándékaként viselt, fényesen ragyogott minden lépésénél. A nap sugarai megcsillantak a mellvérten, a vállakat díszít? ívelt vonalakon, és a k?vek k?z?tt járva szinte vakítóan szórta szét a fényt. A város lakói némán figyelték, mintha nem is ember, hanem valami t?bb lenne... valami távoli, elérhetetlen.

  De belül más érzés élt benne. Minden ragyogás, minden csillanás ürességet visszhangzott. A páncél nem dics?ség volt számára, hanem teher. Amikor ránézett, nem Ylena ígéretét látta benne, hanem a d?ntést, amely megfosztotta ?t Amarah-tól. Az Istenn? hideg szavai még mindig ott csengtek a fülében.

  Egy gyermek szaladt el mellette, kezében egy fadarabbal, amelyet kardként forgatott. A fiú megállt egy pillanatra, csillogó szemmel felnézett rá, majd sietve lehajtotta a fejét, mintha nem mert volna tovább nézni rá. Vyth szívébe fájdalom mart. Valaha ?r?mmel mutatta volna meg a fogásokat, játszva tanította volna ?ket. Most azonban úgy érezte, minden mozdulatával csak egyre távolabb kerül azoktól, akik k?z?tt él.

  Az arany páncél fénye, amelynek bátorítania kellett volna ?ket, elválasztó fal lett k?zte és a város k?z?tt. Nem tudta már, hogy a tiszteletük m?g?tt valódi bizalom rejlik, vagy csupán félelem attól, amit képvisel.

  Vyth megállt a Templom el?tti téren, és végignézett a rajta megcsillanó fényen. A szél halkan fújt végig a k?vezeten, az emberek csendesen suhantak el mellette, és minden lépésük nyoma úgy hatott rá, mintha egyre mélyebb nyomot hagyna benne a magány.

  Felnézett az égre, de a fény, amely k?rülvette, nem adott választ. Csak a csend maradt, és az érzés, hogy minden ragyogás m?g?tt s?tét üresség tátong benne.

  Vyth magányosan indult ki a városból. A Glelrun k?rüli erd?k s?tét árnyai lassan fogadták be alakját, mik?zben a kavicsos ?svény egyre elnémult m?g?tte. Csak a saját lépteinek halk nesze kísérte.

  Hosszú gyaloglás után elért egy tisztást, amelyet már régen nem látogatott. A f? magasra n?tt, a fák vastag ágai s?tét kupolát vontak f?lé. Mégis azonnal felismerte a helyet. Ez volt az a hely, ahol Amarah-val gyakran gyakoroltak. Kardcsapások és nevetések visszhangja lengte be egykor a leveg?t. Most csak a szél sodorta ide-oda a száraz leveleket.

  Megállt a tisztás k?zepén, és lehunyta a szemét. Az emlékek szinte er?szakkal t?rtek rá. Látta maga el?tt Amarah-t, amint k?nnyed mozdulatokkal vágja félre a támadását. Hallotta hangját, amint gúnyos mosollyal vetette oda neki, "Gyorsabbnak kell lenned, ha lépést akarsz tartani velem." érezte a pillanatokat, amikor a kimerít? edzések után egymás mellett ültek, és a j?v?r?l beszéltek. Akkor még úgy t?nt, minden el?ttük áll.

  Vyth szeme lassan kinyílt, és a valóság hideg cs?ndje visszahúzta a jelenbe. A tisztás üres volt. Az árnyékok hosszabbra nyúltak, és a hely, amely valaha életet és reményt adott, most csak az elmúlásra emlékeztette.

  Keser?ség fojtogatta. érezte, ahogy az arany páncél fénye idegenül ül rajta, mintha nem is az ?vé volna. Olyan ajándék, amely csak emlékezteti arra, mit vett el t?le az Istenn?. Amarah-t. A bizalmat. A reményt, hogy az Istenek valóban t?r?dnek azokkal, akik hisznek bennük.

  El?sz?r fordult meg benne a gondolat, talán túl sokat várt t?lük. Talán nem t?bbek hatalmas, távoli lényeknél, akik sosem fogják igazán érteni az emberek fájdalmát. Vagy ha értik is, nem t?r?dnek vele.

  A gondolat egyre er?sebben szorította. Minden elvesztett nap, minden betartatlan ígéret, minden rideg hallgatás arra mutatott, az Istenekben keresett útmutatás nem t?bb, mint üres illúzió.

  Vyth lassan letérdelt a f?be, kezét a talajra tette. érezte a hideget, az egyszer? f?ld szilárdságát. Ez volt az egyetlen bizonyosság, ami maradt. A világ, amelyet a saját erejével képes alakítani. Nem szavak, nem ígéretek, hanem a d?ntések, amelyeket meghoz.

  Csendesen, de elt?kélten fogadta meg, t?bbé nem kér irányt sem égiekt?l, sem halandóktól. Nem vár útmutatást senkit?l. Csak a saját szíve, a saját d?ntései lesznek az irányt?i.

  Amikor felállt, a páncél fénye halványan csillant meg rajta. Már nem a dics?ség jelképét látta benne, hanem a saját akaratának próbáját. és bár a teher nem lett k?nnyebb, most el?sz?r érezte, hogy a súlyhoz tartozhat valami más is. A szabadság.

  A nap már alacsonyan járt, amikor a város kapujánál egy idegen alak t?nt fel. Fiatal férfi volt, útpor lepte ruhában, tekintete mégis szilárd és határozott.

  A kapu?r?k gyanakodva nézték, kezük ?szt?n?sen a lándzsákra siklott. Az utóbbi hetekben minden idegenre más szemmel tekintettek, hiszen a démoni támadások és Kierg jelenléte elég félelmet keltett ahhoz, hogy bárkit fenyegetésnek lássanak.

  "Ki vagy, és mit akarsz Glelrun-ban?" kérdezte az egyik ?r, hangjában t?bb volt a bizalmatlanság, mint az udvariasság.

  "Aryn-t keresem." felelte az idegen. Hangja nyugodt volt, de érezni lehetett benne valami feszültséget, amit próbált elrejteni. "Beszélnem kell vele."

  Az ?r?k ?sszenéztek. A név említése mindig óvatosságra intette ?ket, hiszen kevesen szólíthatták meg k?zvetlenül az ?rz?k vezet?jét.

  "és mégis miért gondolod, hogy a F?pap fogadna téged?" mordult fel a másik ?r.

  A fiatal férfi tekintete egy pillanatra els?tétült, majd csendesen, szinte suttogva válaszolt.

  "Amarah miatt."

  A lándzsák hegye lassan lejjebb ereszkedett. Az ?r?k arcán megjelent a bizonytalanság, a kíváncsiság és az aggodalom keveréke. Ez a név olyasmit jelentett, amit nem hagyhattak figyelmen kívül.

  "Várj itt." szólt az egyikük, majd sietve elt?nt a kapu m?g?tt. A másik ?r azonban nem mozdult, szemét végig az idegenre szegezte, mintha bármelyik pillanatban kész lenne lecsapni, ha kell.

  Az idegen nem tiltakozott, nem próbált magyarázkodni. Csak állt mozdulatlanul, tekintete a város falain túlra szegez?d?tt, mintha tudná, hogy türelme lesz a kulcs ahhoz, hogy beléphessen.

  A case of content theft: this narrative is not rightfully on Amazon; if you spot it, report the violation.

  Nem telt bele sok id?, és a visszatér? ?r intett. "Gyere. Bevezetünk."

  A kapu lassan kinyílt, és az idegen átlépett a város határán.

  Az idegen belépése után a városban gyorsan elterjedt a hír, hogy valaki Amarah miatt érkezett. A szóbeszéd suttogásokként keringett az utcákon, mire egy ?r siet?s léptekkel kereste meg Vyth-et az edz?téren.

  "Aryn hívat." szólt r?viden, lihegve, majd anélkül, hogy magyarázkodott volna, intett az irányba.

  Vyth szívében nyugtalan érzés ébredt. Ritkán fordult el?, hogy Aryn ilyen sürget?en hívatta, és a név, amit az ?r kimondani sem mert, csak még súlyosabbá tette a helyzetet. Néhány pillanatnyi tétovázás után elindult, léptei fémesen visszhangoztak az arany páncél alatt.

  Amikor belépett a nagyterembe, Aryn már ott állt. Tekintete szigorú volt, de egyben fáradt is. El?tte az idegen állt, aki felegyenesedve, tiszteletteljesen várt.

  "Vyth, jó, hogy itt vagy." szólalt meg Aryn, mik?zben felé fordult. "Szeretném, ha te is meghallgatnád."

  Az idegen ekkor meghajlott, majd megszólalt. Hangja nyugodt volt, de m?g?tte remegett valami mély, alig fékezett indulat.

  "A nevem Oryn." mondta. "évekkel ezel?tt Amarah mentette meg az életemet, amikor démonok pusztították el a falumat. Elvitt engem egy távoli városba, ahol nevelt, tanított, és úgy bánt velem, mintha a saját fia lennék."

  Egy pillanatra elhallgatott, mintha az emlékeiben id?z?tt volna el, majd tekintetét felemelte, és komoran folytatta.

  "Az utóbbi id?ben semmi hírt nem kaptam róla. Rossz el?érzetem támadt, és tudtam, hogy nem várhatok tovább. Ezért útnak indultam, hogy megtudjam, mi t?rtént vele."

  A teremben csend telepedett k?zéjük. Aryn tekintete Vyth felé siklott, nem tudta mit válaszoljon.

  Vyth sokáig hallgatott. érezte, hogy minden pillanat, amivel késlekedik, csak nehezebbé teszi a kimondást. Tekintete Oryn arcán pihent, aki feszült figyelemmel várta a választ. Nem k?vetelt magyarázatot, de a csend m?g?tt ott izzott a félelem és a remény utolsó szikrája.

  "Nem k?nny? err?l beszélnem." szólalt meg végül Vyth, hangja rekedten t?rt el?. "Amarah t?rténete... másként ért véget, mint ahogy bárki szerette volna."

  Oryn szem?ld?ke megremegett, de némán bólintott, jelezve, hogy hallani akarja, bármi legyen is az igazság.

  "Rossz d?ntéseket hozott." folytatta Vyth. "Egy olyan útra lépett, amelyr?l nehéz volt visszafordulni. A s?tétség vámpírrá formálta ?t. Onnantól kezdve már nem Amarah-ként élt, hanem Kierg-ként. A teste és az ereje egyre inkább a s?tétséghez k?t?d?tt, és minél tovább tartott ez az állapot, annál kevésbé láthattuk benne azt, aki valaha volt."

  Oryn szemei lassan elkerekedtek, arcán d?bbenet suhant át. Nem szólt, de ujjai akaratlanul is ?k?lbe szorultak.

  "De Kierg..." Vyth egy pillanatra megállt, mintha a megfelel? szavakat kereste volna. "...Kierg ráébredt, mit tett. Látta, hogy az ereje félelmet kelt mindenkiben, látta, hogy azok is elfordulnak t?le, akiket szeretett. Akkor értette meg igazán, mekkora hibát k?vetett el. és onnantól kezdve próbált jóvátenni mindent, amit elrontott."

  Oryn arca megrándult, tekintete a f?ldre siklott, mintha nem merne egyenesen Vyth szemébe nézni.

  "Találtunk egy módot..." folytatta Vyth, halkabban, de szilárdan. "...hogy megtisztítsuk ?t. Gondosan kidolgoztuk a tervet, és végül a Megváltó Vérével sikerült is végrehajtani. A megtisztulás azonban nem járt áldozat nélkül. Amarah teste nem élhette túl."

  A csend újra rájuk nehezedett. Vyth szinte érezte, ahogy Oryn szíve szorul ?ssze a szavai alatt. De nem hagyta félbe.

  "A lelke... nem tért vissza k?zénk. Az Alvilágban ragadt. Ylena segítségével próbáltam meg visszahozni, de nem jártam sikerrel."

  Oryn szemei lassan megteltek k?nnyel. Arcán fájdalom feszült, de tartotta magát, mintha Amarah emlékének akarná megadni a tiszteletet azzal, hogy nem omlik ?ssze. Végül halk, rekedt hangon szólalt meg.

  "értem..."

  Aryn eddig némán figyelt, most lassan lesüt?tte a szemét. Tudta, hogy ezek a szavak sebeket tépnek fel, de szükségesek voltak. A terem csendje méltósággal ?rizte meg Amarah t?rténetének súlyát.

  A k?vetkez? napok lassan, nyugodtabb ütemben teltek. Oryn nem beszélt arról, hogy visszaindulna a szül?falujába. Amikor Aryn megkérdezte, tervezi-e az utat, határozottan rázta meg a fejét.

  "Mostantól itt szeretnék maradni." mondta. "Glelrun-ban. Nem fordíthatok hátat annak a helynek, ahol Amarah élt, és ahol annyi minden t?rtént. Ha segíthetek valamiben, bárhol, ahol szükség van rám, megteszem."

  Szavai nem hangzottak túlzottan ünnepélyesen, inkább csendes elszántsággal. Aryn bólintott, és bár nem tette szóvá, szemében megbecsülés csillant.

  Vyth nem ellenezte Oryn d?ntését. érezte, hogy az ifjúban nem pusztán fájdalom van, hanem szilárd akarat is, ami formálódni akar. így hát a k?vetkez? napokban gyakran keresték egymás társaságát. Néha hosszú beszélgetéseket folytattak, máskor csak csendben ültek egymás mellett. és olykor az edz?térre is kimentek, hogy együtt gyakoroljanak. Nem tanító és tanítvány viszonya k?t?tte ?ssze ?ket, hanem valami lassan kibontakozó testvériség, amelynek alapja a k?z?s veszteség és a k?z?s hit volt.

  Egy nyugodt estén, amikor a város zaja már elcsendesedett, és a fák f?l?tt halvány holdfény sz?r?d?tt le, ketten álltak a kiképz?téren.

  Oryn kezében kard csillant meg, mozdulatai pontosak voltak, de kissé túl feszesek. Látszott rajta a gyakorlás, a fegyelem, de még hiányzott bel?lük az a természetes k?nnyedség, amit csak a tapasztalat ad.

  Vyth figyelte egy ideig, majd félrehúzódott, hogy jobban lássa a formát.

  "A karod túl merev." szólt végül, mik?zben lassan k?rbejárta. "Ha így tartod, er?sebbnek érzed a vágást, de valójában lassít rajta. Engedd, hogy a mozdulat vezesse a kart, ne a kar a mozdulatot."

  Oryn bólintott, és újra végrehajtotta a gyakorlatot. Ezúttal g?rdülékenyebb volt, és amikor a penge megállt, elégedetten szusszantott.

  "Jobb." jegyezte meg Vyth, majd a saját kardját el?húzva mellé állt. Egy ideig szinkronban gyakorolták a sorozatot, egyik vágás k?vette a másikat, a pengék csillogása a hold fényét idézte. A ritmus lassan egybeforrt, mintha valóban ?sszhangban mozogtak volna.

  Amikor megálltak, Vyth egy pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt.

  "Amarah büszke lenne rád."

  A szavak súlya ott maradt a leveg?ben, nem volt szükség magyarázatra. Oryn megállt, tekintete a f?ldre szegez?d?tt, és lassan kifújta a leveg?t. Végül felemelte a kardját, és csendesen válaszolt.

  "Bízom benne, hogy egyszer majd eljuthatok a szintjére."

  Hangjában nem volt keser?ség. Inkább vágy, elszántság, és valami olyan er?, amelyet a fájdalom kovácsolt belé.

  Vyth ránézett, és el?sz?r érezte igazán, hogy Oryn jelenléte nem pusztán emlékezteti Amarah-ra, hanem új támaszt is jelent. Egy társaságot, amely nem a múlt, hanem a j?v? felé mutat.

  A kiképz?tér szélén, a fák árnyékában Aryn némán állt. Nem akart k?zbeszólni, nem akarta megt?rni a két fiatal ritmusát. Csak figyelte ?ket, ahogy együtt mozognak, ahogy Oryn próbálja k?vetni Vyth utasításait, és ahogy Vyth türelemmel, halk megjegyzésekkel tereli a mozdulatokat a helyes irányba.

  Aryn arcán lassan mosoly jelent meg. Nem harsány, inkább alig észrevehet?, de annál ?szintébb. Látta, hogy valami kezd kibontakozni kettejük k?z?tt, ami nem pusztán k?z?s edzés vagy véletlen barátság. Valami mélyebb, amit nem lehetett parancsokkal vagy k?telességgel megteremteni.

  Az elmúlt id?szakban Vyth vállait folyamatosan nyomta a kudarc, a csalódás és az ?nvád terhe. Aryn tudta, hogy a harcos szívét nem csak a kard élesíti, hanem az is, ha talál valamit, amihez igazán k?t?dhet. Most, ahogy a két alak egymás mellett állt, a mozdulatok lassan ?sszhangba kerültek, Aryn úgy érezte, talán Vyth-nek nem is egy új küldetésre volt szüksége, ami lek?ti a figyelmét. Hanem valakire, akihez kapcsolódhat.

  Nem szólt semmit. Nem lépett el? a s?tétb?l. Csak ott maradt a háttérben.

  Az edzés véget ért, a gyakorlótér lassan elcsendesedett. Vyth kilépett a kapun, és megállt egy pillanatra. A nap sugarai átt?rtek a városfalak résein, aranyló fénybe vonták a páncélt, amely most nem tehernek, hanem valami egészen másnak t?nt.

  Az út szélén egy kisfiú állt. Apró alakja alig látszott a k?vek árnyékában, mégis érezhet? volt a pillanat jelent?sége. A gyermek tekintete bizonytalan volt, de ezúttal nem fordult sietve el, nem futott el, mint annyiszor korábban. Csak ott maradt, és némán figyelte a páncél fényét.

  Ahogy Vyth elhaladt mellette, a fiú halkan megszólalt, alig hallhatóan, de minden szava tisztán csengett.

  "Er?sebb lettél, mint régen."

  Vyth megtorpant. Egy pillanatra csak nézte a gyermeket, majd lassan bólintott. Arcán halvány mosoly jelent meg, talán hosszú id? óta el?sz?r.